Számos (minő véletlen: amerikai nemzetiségű) haditechnikában járatos író ontja a valós és fiktív eseményeket feldolgozó kém illetőleg háborús témájú regényeket. Coonts, Piecznik vagy Brown (hogy csak néhányat említsek) évről-évre ostrom alá veszik hazájuk könyves eladási mutatóit. De egyikük sem örvendhet olyan sikereknek, megbecsülésnek és főként ismertségnek világszerte, mint Tom Clancy.
4 film (a híres Jack Ryan saga, megjegyzem a sorozat immáron csaknem egy tucat regényből áll), 14 játék (többségük nem könyvadaptáció) és majd 30 regény fémjelzi eddigi életművét. Gondos precizitással felépített univerzumban, alapvetően jól kivehető idővonal mentén játszódik minden általa kigondolt sztori, legyen az mozgókép, írott vagy elektronikus (játék!) elbeszélés. A Splinter Cell pedig a Penny Arcadeos srácok tollából már online képregény formában is olvasható - többek közt az UbiSoft oldalán! 

 

Ha bármilyen könyv, film, no és játék (de tulajdonképpen ennyire nem is érdemes konkretizálni), vagy egyszerűen szórakoztató-ipari termék, kedvező fogadtatásra talál, mindig felmerül (közönség és alkotó oldaláról is) a folytatás lehetősége. Egyáltalán nem meglepő, a Splinter Cell-t sem kerülte el az újbóli beteljesülés lehetősége, tegyük hozzá nem is alaptalanul, hisz megjelenés évében – 2002 / 2003-ban - besöpörve több elismert tesztmédium “Év Játéka” kitüntetését, jelentős szerepet vállalt egy lassan feledésbe merülő játékstílus (amit sok évvel korábban a Metal Gear Solid révén a Konami alapozott meg) revitalizálásában. A várva várt újabb epizód, a Pandora Tomorrow pedig minden tekintetben felülmúlja az imént méltatott elődöt!
Kissé rendhagyó módon - nem lévén egyéb elmarasztalható körülmény – az elemzés elejére kívánkozik két apró (bár ez nézőpont kérdése) észrevétel. Elsőként az alaphistória. Sam Fisher a nyugdíjba kívánkozó, a ex US Navy SEAL, ex-CIA ügynök, az NSA (National Security Agency) egyik oldalhajtásának a Third Echelon-nak megbízásából egy Sodono nevű indonéz tüskeböki világrengető tervét göngyölíti fel szinte mindvégig sötétben tapogatózva… :-)
Az Ubi múlt havi produkciójának kapcsán (lásd FarCry) már igyekeztem hangsúlyozni, hogy mennyire fontos tényező - akár a siker kulcsa is -, a megszokott fordulatoktól mentes, új távlatokat nyitó történet (a bővülő termékkínálatban szinte az egyetlen nívó, ami alapján különbséget tehetünk játék és játék között). Sajnos ezen a téren Clancy sem képes elrugaszkodni a saját maga által teremtett vagy éppenséggel a sajtó, média és más elbeszélők által sulykolt egysíkú gondolkodásmód beidegződéseitől. Tehát a Splinter Cell-ben volt egy atombombánk, a Pandora Tomorrow-ban van a himlővírus ÉS egy bomba. Meglehet az utóbbi évek tükrében, elintézhetnénk egy vállrándítással: ez kérem a valóság! Én azonban hallottam már a kifejezésről: írói fantázia vagy szárnyaló képzelet. Kihalóban lenne ez az adottság, vagy csak a popcorn nemzedék csökkenő igényeinek megfelelően a tollforgatók által tendenciózusan alkalmazott, mentális erőszaktétel fojtja el a magvasabb gondolatokat? A második megjegyzés: a James Bond sorozatban már jó 4 évtizede megszokhattuk, hogy a filmben autók, órák és még számtalan újdonság bukkan fel. A Matrix sorozatot több mobiltelefon gyártó is támogatta szerénynek nem nevezhető summával. Egy számítógépes játék reklámfelületté alacsonyodása azonban – számomra - új keletű jelenség. A SCPT-t egy mostanság magára találó (az elmúlt időszakban problémákkal küszködő, az újkori Bond mozikban már feltünedező), skandináv mobilgyártó vette szárnyai alá, a fiatal játékos nemzedékkel idejekorán tudatosítva a rádiótelefonok nélkülözhetetlenségét. 

 

No, a hosszú, és konzervatív világnézetről árulkodó bevezető után, hadd mutassam be az UbiSoft legújabb és minden egyéb tekintetben első osztályú kreációját.
Az egyjátékos mód igazából nem különbözik az eredeti Splinter Cell-ben megszokottól. Lopakodás, könnyű irányítás, hajszálnyival lineárisabb játékmenet (az SC-ben szinte minden küldetésben volt legalább egy alternatív megoldás, vagy útvonal, ezúttal többnyire képtelenség letérni a kijelölt “ösvényről”). Az esszenciális felszerelés (hangtompítós fegyverek, éjjellátó hőkép üzemmóddal, álkulcs, száloptikás kamera, különféle gránátok) és alapmozgás mellett néhány újdonság is bővíti Sam Fisher repertoárját. Leszámítva az új riasztórendszert (ha a lebukás nem egyelő a küldetés végével, akkor a terroristák magasabb készültségi fokra lépnek, golyóálló mellényt vagy rohamsisakot húznak – a kábító gáznak azonban így sem tudnak ellenállni), a módosult elsősegély csomagot (a kötszeres dobozok ezúttal épületekben, a falakon találhatók, használatuk több időt kíván, és a sebellátás folyamata alatt Sam védtelen a támadásokkal szemben) és az ún. SWAT mozdulatot (nem más, mint a kémfilm paródiák egyik mosolyogtató trükkje: egyik ajtófélfától a másikig libbenés, természetesen az ellenség a szobában ebből semmit nem vesz észre…) a SCPT alig különbözik az SC-től.
A változatos helyszínek (Kelet-Timor, Jeruzsálem, Franciaország, USA, Indonézia és egy tengeralattjáró – ámbár ez utóbbi nem jelent majd meglepetést azoknak a fanatikus rajongóknak, akik tavaly megvásárolták a díszdobozos, 4 lemezes Splinter Cell extra kiadványt oldaltáskával és 3 bónusz pályával) bővelkednek látnivalóban. Habár némileg levon a látvány értékéből a napfény hiánya. Azonban a naplemente aranyfátyla vagy csillagfényes éjszaka csak kihangsúlyozza a környezet valószerűségét. Olyan vészterhes valóság elevenedik meg szemünk előtt, amivel talán csak a Max Payne sötét tónusú hiper-realizmusa vetekedhet. A szereplők testétől elhajló faágak, súlyuk alatt finoman terelődő fűrengeteg, a fény és árnyék játéka szinte fizikailag segítik a beleélést (maga a motor nem változott sokat, az SC-hez hasonlóan ezúttal is a kurrens Unreal technológia egy módosulata kel birokra erőforrásunkkal). Fisher ruházatának minden redője külön életet él, és olyan éles a kép, hogy szinte meg lehet számolni a szőrszálakat az arcán! A karakter-animációk ellenben alig fejlődtek az első rész óta eltelt 2 évben, a finom mozdulatok szimpla csúszásként nyilvánulnak meg a monitoron. A menüben csak a felbontás és a részletesség állítható. Feltűnő, hogy azonos beállításokkal az egyjátékos mód mennyivel szebb képet biztosít. Multiban minden él vagy felület cakkos-darabos, részletszegény. 

 

Sajnos az ellenfelek nem lettek eszesebbek, sőt néhány esetben csak a nyilvánvalót nem veszik észre, minden mást igen (példának okáért nehéz elhinni, hogy pár méterről senki nem szúrja ki a teljes sötétségben Fisher homlokán világító elektromos ketyere fényét). A járőrök kitapasztalható, állandó útvonalon cirkálnak (igaz sok-sok életteli pillanattal színesítve: mókás egymásközti párbeszéd, dudorászás, heves köhögési roham, alkalmi cigi- és egészségügyi szünet), reakcióikat minden esetben (az újrajátszások alkalmával is) egy séma vagy forgatókönyv határozza meg. A zene ezúttal is Lalo Schifrin munkáján alapszik, a szereplők hangját kölcsönző ismert színészek (Sam Fishert alakító Michael Ironside – az Emlékmás mániákus Richtere, vagy Lambert hangja, Dennis Haysbert, akit a 24 vagy Now And Again sorozatokból ismerhetünk) hozzák az első részben megszokott igen magas színvonalat. Még is a környezet interpretálása sikerült a legjobban, nem csak hallani, de csak nem érezni is képesség teszi a játékost az őt körbe ölelő atmoszféra. 

 

A játék ritmusa segít elnyomni a “dúmos-ánrílos” ösztönöket, a pörgősebb, de a gyilokorientált hagyományok hívei számára is jó választás lehet a SCPT. A multipléjer lehetőség kiválóan elegyíti az összehangolt FPS csapatjátékot és az SC-ben megszokott külsőnézetes lopakodást. Ugyanis 4 játékos (mindenféle kombinációban, de mindig a kémek – külső nézet -, a terroristák - FPS - ellen) 3 játékmódban, 8 pályán küzdhet egymás és az időlimit ellen.

1. Szabotázs: az ND133-as virális ágens megtalálása a cél.
2. Semlegesítés: az ND133-hoz illesztett bomba rádiós aktiválását kell megakadályozni, zavaró berendezések elhelyezésével.
3. Extraction: a vírustartályt a megadott kivonulási pontba kell vinni.

A kémek nem használhatnak halálos fegyvereket (mindösszesen fojtogatással és agyalapi lapogatással protestálhatnak), csak elterelő, kábító és kommunikációs zavaró eszközöket. A terroristák fel vannak fegyverezve (puskák, lézercsapdák, felderítő kamerák) és számukra is elérhető egy multi-funkciós éjjellátó és mozgásérzékelő. Tapasztalataim szerint a felszerelés egyértelműen a rosszfiúk esélyeit növeli, csak úgy, mint a tény, hogy egy “élő” játékost hátulról meglepni sokkal nehezebb - persze teljesen aszexuális módon :-) -, mint a játék mesterségesen bárgyú szereplőit.
A netes játékot nem próbáltam (a SCPT hivatalos platformja egyébként nem a nagyra becsült GameSpy, hanem az UbiSoft saját rendszere), de hálózatban olyan borzongató élményben volt részem, ami talán csak a korai Aliens Vs Predator partik bújócskáival mérhető össze. A még oly tökéletes többjátékos mód egyetlen hibája az alapbillentyű konfiguráció teljes, és totális zűrzavara. Érthetetlen okból az elemi mozgás funkciókat leszámítva minden teljesen más helyre került a multipléjerben. Igaz minden át- vagy inkább visszaállítható, de a fejlesztők megkímélhették volna a procedúrától a játékosokat. 

 

Egy frissen debütáló játékról elemzést közzétenni egy ilyen patinás magazinban (így bókol egy hűséges alkalmazott) [Célt értél, a szokásos tábla csoki mellett ebben a hónapban egy csomag savanyúcukrot is hozzácsapunk az ellátmányodhoz – a kemény munka elnyeri méltó jutalmát – liquid :-] nagy felelősség (némi szerénytelenséggel, piacformáló hatalom is). Ezért aztán kellő komolysággal és az 576 által rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem: a Splinter Cell Pandora Tomorrow egy rendkívül jó játék. Az első epizódban járatos lopakodók minden bizonnyal nagy örömmel veszik majd az apró újdonságokat, illetőleg az SC-ben már bevált és onnan változtatás nélkül átmentett formulákat, melyek a többjátékos lehetőséggel kombinálva kiemelik az SCPT-t a vetélytársak rengetegéből. Aki pedig most találkozik először Sam Fisher kalandjaival (és eltelik a terrorista bosszantás izgalmával), meglehetősen olcsón hozzájuthat az Splinter Cell alapjátékhoz – remek (de nem feltétlenül szükséges) felvezető a sötétben akciózó ügynök újabb bevetéséhez.